próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor kezdődött bennem ez az érzés, hogy túl szűk a látókör, és tágítani kell, különben nagyon bután halunk meg. azt hiszem akkor, amikor a kertvárosi társasház udvarán a többi gyerekkel játszottunk és kimondtam azt a szót: vánkos. és nem értették. és ahelyett hogy kicsit elszégyellték volna magukat - nekem ez lett volna a természetes reakció és a kíváncsiság hogy mit is jelent - hát ők kiröhögtek. onnantól egyfajta védettségem volt, én lettem a kicsit más gyerek, aki szabadidejében hülyeségekkel foglalkozik, pl olvas. a nagyon éles határ amit a gyerekek meghúztak átjárhatatlan lett, és védett is, meg elszigetelt is.
azt hiszem akkor találkoztam először azzal hogy valakik előítéletesek velem.

na és itt elindult valami, azóta nagyon akarom érteni mindig a másik álláspontját, a miértjeit, a reakciói, érzései miértjeit.

de vannak dolgok, amik már nekem is homokafejbe, mert túl sok agressziót vennék át a megértésben.

mindenesetre azt a lelkes olvasómat, aki tel avivból olvas óvja isten minden bombától.