vigyázat, hosszú leszek. és unalmas.

valamelyik nap a klubban azon nevetgéltünk, hogy ki mit számol vissza. és most meg azon kapom magam, hogy számolom vissza a napokat, hogy mikor fejezhetem be véglegesen azt amit most csinálok, és mikor kezdődik valami új. és hihetetlen öröm, hogy kibírhatónak látszik az a pár hónap.
véletelen persze, hogy így alakul, de ha már igen, akkor képes vagyok kegyetlen őszinteséggel szembenézni azzal miért is nem szeretem a mosatni munkám. túl azon, hogy ez a hely egy mézmocsár, egy látszatvilág, tőlem függ hogy minek látom.
2008-ban amikor kiderült hogy kipukkant a gazdasági lufi amiben éltünk keringett a neten egy délamerikai fickónak tulajdonított szöveg, ami arról szólt, hogy ők (brazília? blovía? argentína? nem emlékszem már) hogyan éltek meg egy ilyen gazdasági válságot, és a tag jótanácsokat adott. két dologra emlékszem nagyon, az egyik, hogy a fogorvossal csináltasd meg a fogaid, mert ha baj van akkor már sem pénzed sem biztonságod nem lesz erre, és szerezz be valamilyen önvédelmi fegyvert a tartalékaid mellé, mert sokan az ételért fognak megölni, ha nem tudod megvédeni magad.  na én azóta azon gondolkodom, hogy az amit én dolgozom mennyire felesleges egy olyan helyzetben amikor a lét a tét, és nyilván elsők között halnék éhen, mert az azért még a jólétben sem nagyon fontos, hogy ki mit gondol a világról és hogyan látja, nyilván tájékoztatásról már régesrégen nem lehet beszélni.
de ez persze csak hab a tortán, mert valójában a helyzet a következő. beleadok mindent, apait anyait, és ez jó. de ha rossz napom van, kevésbé vagyok kreatív vagy esetleg kóros dögség vesz rajtam erőt, és úgy intézem a dolgokat, hát az is jó. ebben a műfajban nem lehet melléfogni, amit én csinálok. szóval van itt ez a lebegésszerű állapot, amiben olyan illúziót találok ki magamnak amilyet akarok, például hogy szép a hangom.
csak nem elég.
nekem nem ez kell.
ki nem szarja már le, hogy mit gondolok én általában a mosható pelenkákról, a hulladékbizniszről vagy a flowról. ugye?

de még ha ezt hinném is, valamilyen acélos amazonos hittel, hogy ez fontos, hogy nyíljanak az elmék, hogy mindenki tudja meg, hogy szebb lehetne, jobb lehetne, úgy ahogy az elején, a legeslegelején, amikor még ez volt a lényeg, nos akkoris szembefutnék a világgal, mert elég egy pár hozzászólást elolvasnom, a nekem (is) címzett leveleket, videoüzeneteket stb megnéznem. tényleg nem kell sok, és ott tartok, hogy az emberek többsége (és számolni lehet a kivételeket) frusztráltak, félnek, szoronganak, kontrollvesztettek, fröcsögnek, agresszívak, frusztráltak, félnek. az ok és az okozat teljesen mindegy, jelentéktelen, mert átragasztják rám, félni kezdek tőlük, a világtól, attól a világtól ami amúgy gyönyörűszép, és ahol vannak érdekes, szép dolgok, ahol vannak hiteles emberek.

mert nem, nem a buta emberektől akadok ki. azon már túl vagyok, hogy a butaság miatt felhúzzam magam, bár amikor olvasom az idiótasáokat itt-ott nyilván felmorranok, de pl "amikor azt olvasom hogy : tanújj már meg hejesen írni, utánna gyere a székejellenes/magyarellenes szövegedel" na ilyenkor már csak röhögni tudok. bocs, túúdok. amitől igazán kiakadok az az, amikor valaki hihetetlen szellemi fölénnyel, intellektuálisan meg akarja mondani nekem mit kell gondolnom, mit kell éreznem. bármiről. kultúráról, életről, gazdaságról, politikáról, bármiről. nyilván mert ettől frusztrálódom és ettől félek. de én meg nem akarok félni.

világéletemben sodródtam, munkahelyekre, szakmákba, házasságokba, párkapcsolatokba, minden csak úgy jött. egyetlen erőfeszítés, ami igazán az volt, az Gergő születése, de most mondd, hogy egyedi eset. van még egy időszak, amire büszke vagyok, az pedig a nagyon mély gödörből való kijutás, és felszínen maradás. de ez meg egy teljesen más történet.
és akkor most egyszercsak adódik egy lehetőség, hogy végre valami olyasmit dolgozzak majd, ami érdekes, izgalmas, bár még persze szinte semmit nem tudok róla, viszont érzem, hogy ez jó lesz. ráadásul a hús Árpi tökéletes partner ebben. is.

szóval számolom a napokat.