az érzelmekrül, mer vannak

kicsit úgy érzem magam mint egy kivénhedt hippi, aki ül a virágos trapézfarmerében, törökülésben és lóg mellette a tarisznyája, és virágokról énekel behúnyt szemmel és fényeskedik valami örömféle az arcán, közben meg körülötte ilyen naaagy világégés, és öldöklés és véres verekedés és apokalipszis.

nagy pofával elmondtam -  talán magamnak többször -  hogy én aztán közélettel soha, (nem, nem soha ehhehehe) szóval soha nem foglalkozom többé, mert úgy érzem árt a mentális egészségemnek az autonómia, persze nyilván nem a fogalom, hanem az ahogyan emberek ellene vagy mellette.
mert tényleg tegnap este már azt az idióta hatásvadász lakberendezős műsort kellett nézzem a viasat3-on, mert ott abban a  pillanatban mikor a szerencsétlen, ám valamiben tündöklően nagy teljesítményt nyújtó család belép a zsírúj házába, na akkor mindenki sír és én is meghatódom. szóval ezt néztem, hogy sírjak kicsit legálisan, mert a környezetemben élő pasik mindig megijednek ha sírok.
mert nem és nem tudom feldolgozni azt, hogy nincs érdemi és értelmes beszélgetés, olyan, hogy én is érvelek, meg te is, és valahogyan közös nevezőre jutunk, vagy maradunk a saját elképzelésünkkel, de emellett még csókoltatom a kedves nejed, és vasárnap ha átjöttök hozz abból a finom almapálinkából, kérlek.
mert ilyen nincs. most itt ha valakinek van egy véleménye (hangsúlyozom, hogy szubjektív, érzés-alapú, a saját meggyőződéséhez hasonlóaktól átvett érvek és ellenérvek mentén kialakuló vélemény) akkor biztosan akadnak az ellentáborból olyanok akik lehülyéznek, leköpnek, lebutáznak, és ha a véleméynt leírod akkor rögtön azt képzelik ezért pénzt kapsz és ezért jóóól megfizetnek (mintha bármelyik párt is jól fizetné a sajtósait, haha) és emellett még azt is elmondták neked hogy mit írj le. mert nem nézik ki belőled a saját véleményt. mert hülye vagy.
vannak barátaim, akiket most bántanak amiatt, mert megmutattak, mert leírtak.

és ez az egész katyvasz, amibe akaratlanul (tényleg nem akarok ilyen dolgokkal foglalkozni, nekem bőven elég azt elfogadni, hogy a választott falumban gyüttment vagyok, aki utolsónak tudja meg a helyi pletykákat de emellett mélységesen tisztelnek, mert korán kelek, sokat dolgozok és még otthon is időnként rendet rakunk az udvaron, és szeretik ha sütit sütök és megkínálom őket.  és az is elég bőven, hogy az igazi otthon már nincs, mert nincs hová hazamenni. a nővérem az otthon, de mégsem igazán, mert az az otthonszag nincs már sehol)
szóval ez a katyvasz, amibe akaratlanul belekerültem és ami félelmetes duplikációja annak a gyűlölethullámnak amiért nem olvasok már lassan magyar portálokat, rám ez nincs jó hatással. nehéz ebben az érzelmektől és indulatoktól sűrű légkörben örülni annak, hogy itt a tavasz, hogy kezd zöldülni a fű, hogy lesznek tulipánok és gyöngyikék a kertben.
most először fogalmazódott meg bennem, hogy el akarok innen menni valami távoli helyre, ahol az emberek örülnek az életnek, és annak, hogy süt a nap.  Nem akarok zászlók és fröcsögő nyálak között élni.

és mégsincs más választásom.

úgyhogy most azt gyakorlom, hogy azért maradjak érzelmileg független a dolgoktól, az embereket akiket eddig szerettem szeressem tovább és valahogy mégiscsak lássam már kicsit pozitívabban ezt a durva világot, és színesebbnek.