az a legfárasztóbb ebben az egészben, hogy folyton mindentől búcsúzni kell. utolsó ablakpucolás, soha nem látom többé virágozni a körtefát, úgy mint sajátomat, emberek akikkel munkám során vannak jóságos pillanatok, és bár megígérem nekik hogy persze, majd keressük még őket, tudom, hogy én már soha többé.
magamban ettől az általam nagyon szeretett országtól is folyton búcsúzom, mert minden ambivalens disszonanciájával együtt olyan nagyon lehet szeretni. hogy soha többé nem hallok majd olyan szavakat mint bütü és pajdmandecka.
hát meg kell a szüvemnek szakadni, mert olyan helyre megyek, ahol nem tudják mi a buletin és a pix, fogalmuk nincs mi az a karióka és soha nem fogja elsírni magát a sarki zöldséges attól, hogy soha nem lát többé.

fárasztó az is, hogy fogalmam sincs mi milyen lesz, és sokszor örülök hogy a nagy szociális hálóba csöppenünk, ami a család, de sokszor meg pont ez bizonytalanít el, jó lesz ez nekünk? sodródunk majd vagy lesznek nagy meccsek? megálljuk a helyünket családként vagy széesik kicsit az egész? itt azért csak mi 3an voltunk, olyanok amilyenek, de nagyon másra nem számíthattunk. ha bajunk volt egymással egyszerűbb volt egymással megbeszélni és elintézni, nem is hiszem hogy eljutottunk volna valaha is addig hogy bárki másnak beszéljek ezekről, mire sor került volna rá, már régen nem volt aktuális. ehhez képest meg ott mi vár ránk?

fogalmam sincs hogy mit vigyünk magunkkal és mit nem. a faragott szekrény pl be se fér egy panellbe, hacsak nem bérelünk egy fél szobát neki. na jó, nem. de mosógépet vigyük? vagy egyszerűbb ha itt eladjuk és ott veszünk egy másikat? fogalmam sincs. semmiről.

egyszerre kellene ott lennünk és itt, és időnként azt érzem rengeteg időm van máskor meg már nincs semmire, valami okos tervezés kellene ide, de már a döntés maga is vakmerő inkább semmit bátor, hihetetlenül lehet süllyedni ebben az állapotban.

jól megbonyolítom, ugye?